GYERMEKMÉDIA

Agárdi Péter | 2010. december 18.
A Magyar Rádió utolsó 15 éve

Hangok, arcok, sztárok, egyéniségek

Mint valamennyi tömegkommunikációs intézményének, a Rádió népszerűségének is döntő feltétele a hiteles saját hang, amely a nagy formátumú szerkesztők, riporterek, műsorvezetők, bemondók személyiségéből 'áll össze'. Különösen igaz ez az éles rádiópiaci verseny idején: sokan elsősorban egy-egy hang (név) kedvéért hallgatják ezt vagy azt a műsort, a sztárok - különösen a reggeli és az éjszakai műsorvezetők - 'miatt' választják ezt vagy azt a kereskedelmi, közszolgálati vagy civil hullámhosszt. (Hogy mit is jelent a tényleges vagy a bulvárértelmű sztárság, azt most hagyjuk.) Egy akkora műsoridejű és többcsatornás intézménynél, mint a Magyar Rádió Rt., ez persze igen sokféle karaktert, egymástól lényegesen eltérő - 'alternatív' - hangvételt igényel.

A Magyar Rádiónak a szigorúbb időkben, az 1950-es-1980-as években, jóval a rendszerváltás előtt is markáns személyiségek - élők és már elhunytak - adtak rangot. Hogy véletlenszerűen és talán szubjektíven néhány nevet említsek a különböző periódusokból: olyanok, mint Benedikty Béla, Borenich Péter, Cserés Miklós dr., Domány András, Eke Károly dr., Erős Anna, Farkasházy Tivadar, Gömöri Endre, Győrffy Miklós, Hegyi Imre, Ipper Pál, Kaposy Miklós, Kerényi Mária, Kispista István, Komjáthy György, Kovalik Márta, Körmendy László, Kristóf Gábor, Kroó György, Kulcsár István, Lázár Eszter, Lipovecz Iván, Marton Frigyes, Mester Ákos, Meixner Mihály, Molnár Aurél, Molnár Tibor, Novotny Zoltán, Ördögh Csilla, Petress István, Randé Jenő, Rapcsányi László, Rékai Gábor, Salgó László, Sebestyén János, Sediánszky János, Simonffy Géza, Sinkó Péter, Sóskúti Márta, Szabó Éva, Szél Júlia, Szepesi György, Szilágyi János, Török Tamás, Vajek Róbert, Váradi Júlia, Varga Géza. Az 1970-es-1980-as évek korlátozott, de táguló, 'húzd meg-ereszd meg'-pluralizmusa felettébb kedvező volt a - sokak szerint - szürke alapszínű Kádár-kori nyilvánosságból való kiemelkedésre. Az ekkor mikrofonhoz jutók közül számosan nyújtották a személyiség fedezetét az érdes nyíltság tónusához, a kulturális-művészi kísérletezéshez, az értéknépszerűsítés szenvedélyéhez, az intimitás légköréhez vagy éppen a felszabadító humorhoz. A Rádió mindig is a tömegkommunikációs és a sajtónyilvánosság felnevelő és röptető iskolája volt; a magyar televíziózás káderbölcsője az 1950-es-1960-as években, de monopóliumának megszűnésével, a rendszerváltozás után meginduló kereskedelmi médiumok is innen vitték el a legtöbb újságírót, arcot és vezetőt.

Mégsem intézhető el ezzel a bölcső-, iskola- vagy átjáróház-effektussal az a tény, hogy a Rádió az elmúlt 15 évben elvesztette mértékadó személyiségei túlnyomó többségét, és egy évtized alatt alig nevelt ki tehetséges újakat. A Rádió hangját jelentették azok az állandó munkatársak, akik - ismét egy önkényes névsor: Aczél Endrétől Bajor Nagy Ernőn, Bodor Pálon át Lévai Júliáig és Pintér Dezsőig - külsősök voltak ugyan, de nagyon is részei lettek a Rádió identitásának; nos, az ő soraikat is erősen és méltatlanul ritkították a rendszerváltozás utáni másfél évtized hullámzásai. A külsősök közé számítom a magyar színészet és előadóművészet legjavát, akik döntő szerepet játszottak az anyanyelvi, az irodalmi, a zenei kultúra népszerűsítésében; sokuk második, sőt akár első otthonának tartotta a Rádiót. Az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent a hangjátékok, a vers- és prózaműsorok száma, így a színészek többsége is elmaradt a Rádióból. De a legmegdöbbentőbb azok nagy száma, akiket - szabályosan vagy törvénysértő módon - elbocsátottak, vagy akik számára főnökeik olyan szellemi, műsorpolitikai és anyagi helyzetet teremtettek, hogy távozni kényszerültek. Ez nem munkajogi kérdés, számos esetben 'közös megegyezésről' szól a papír, de gyakran tetten érhető a kiszolgáltatottságból fakadó menekülés is. Természetesen minden élettörténet, pályaalakulás és sors egyéni, nem modellezhető, de a rádiós elit - a Magyar Rádió hangját megtestesítő gárda - ilyen mértékű és gyorsaságú eltávozása a hallgatottság körülbelül 20 százalékos csökkenésének, a közönség- és piacvesztésnek is meghatározó oka lehet.
A Magyar Fórumban a jelenlegi elnök, Kondor Katalin is panaszkodott a személyzeti, a munkaügyi gondokra. Szerinte a Magyar Rádió elnökének munkaügyileg is meg van kötve a keze, 'mert nem az ő általa kiválasztott emberekkel dolgozik, ami természetes is egy költségvetésből működő »állami cégnél«'. Az a kijelentés azonban, hogy az elnök asszonynak nem volt módja megválasztani közvetlen munkatársait, mindenekelőtt alelnökeit és a munkáltatói jogú középvezetőket, az bizony nem áll meg: őket ugyanis maga választotta és nevezte ki. Sőt, éppen e választottak jelentős részével 'van baj'. De folytatom az idézetet:

'Az viszont teljesen abszurd állapotokat teremt a munkaügy területén, hogy a Munka Törvénykönyve előírásai nem egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy alkalmatlanság révén bárkit is elbocsássak. Számos kontraszelekció útján ide került kollégát örököltem, akik, szerencsétlenek, tehetnek vagy nem tehetnek róla, de nem képesek egy normális műsort megcsinálni, vagy normális rádiós hangon megszólalni, mégis az idők végeztéig itt fognak dolgozni' (Kondor, 2004: 7).
Megengedem, lehet ebben némi igazság, mégsem itt látom a legfőbb személyzeti problémát, hanem ellenkezőleg: éppen az eltávozott karakterek riasztó mértékében és a pótlásban.
Az alábbiakban olyan tehetséges és népszerű műsorkészítőket, szerkesztőket, riportereket sorolok föl, akik az elmúlt 15 év során nem tudtak vagy nem akartak a Rádióban maradni. Kényes, sőt veszélyes minden névsor, nem csupán a rajta szereplők, hanem még inkább a róla hiányzók miatt; tüstént elnézést is kérek azoktól, akik méltatlanul nem szerepelnek rajta. Nem vettem közéjük (pedig ők az igazi veszteség) az elhunytakat; s nem említem a Rádió műszaki, infrastrukturális és háttérben maradó szervező-szerkesztő gárdájának a veszteségeit sem. De elhagyom azok nevét is, akik szélsőséges politikai elkötelezettségük, szerepvállalásuk révén vagy miatt távoztak, jóllehet egykor valódi tehetségek, innovatív rádiósok voltak, s enynyiben bizony ők is sajnálatos veszteség.

Közel száz rádiós, akik hiányoznak a Bródy Sándor utca 5-7-ből - s bizonyára nem csupán e sorok írójának, még ha szubjektív értékítéletem, rádióhallgatói ízlésem belejátszhat is e névsor összeállításába: Albert Györgyi, Avar Károly, Azurák Csaba, Balla Györgyi, Balogh József (Szeged), Bánhidi Emese, Barát József, Bárdos András, Bedő Iván, Bernát György, Bocskay Zsolt, Bolgár György, Bölcs István, Dorogi Katalin, Erdei Grünwald Mihály, Farkas Zoltán, Feuer András, Fiala János, Forró Evelyn, Forró Tamás, Frei Tamás, Friderikusz Sándor, Gálik Mihály, Göczey Zsuzsa, Gulyás Erika, György Gábor, Gyuricza Péter, Hadas Krisztina, Hajdu András, Havas Henrik, Izbéki Gábor, Juhász Judit, Kardos Ernő, Kereszty Gábor, Kert Attila, Kirschner Péter, Klemanovits Vera, Kovács Zoltán (Pécs), Körmendy Ferenc, Kőváry Katalin, Kunstár Csaba, László György, László József, László Péter, Luigits Tamás, Máder László, Magos György, Maronics Annamária, Martin Kovács Miklós, Márványi Péter, Mélykuti Ilona, Mester Ákos, Mihancsik Zsófia, Molnár János, Moskovics Judit, Nagy Izabella, Neuman Gábor, Nagy Márta, Narancsik Ágota, Nika György, Nyulász Gergely, Obersovszky Péter, Orbán Györgyi, Orosz József, Pálffy István, Pásztor Magdolna, Pikó András, Poór Csaba, Pusztai András, Rádai Eszter, Rangos Katalin, Rózsa Péter, Sárközy Erika, Sebes György, Seres László, Siklós András, Simkó János, Sipos Ildikó, Somogyi Nóra, Sváby András, Szalay Zsolt, Szécsi Éva, Szirányi János, Szőke György (Szolnok), Tarnói Gizella, B. Tóth László, Török Mária, Vajda Zsuzsa, Vámos György, Vándor Ágnes, Varga Lajos Márton, Verebes István, Verő Júlia, Vicsek Ferenc és még sokan mások.
A fentiekben nevesített hiányzók között van, aki 1992 után maga állt fel. Az 1994 márciusának elején lapátra tettek egy része később visszatérhetett s tért is, de van, akinek azóta újra távoznia kellett. 1997-től számosan voltak, vannak olyanok, akik nem elsősorban a magasabb jövedelem ígérete miatt, hanem azért engedtek valamelyik kereskedelmi rádió vagy tévé, napi- vagy hetilap hívásának, mert nem marasztalták őket, mert úgy érezték: 'nincs rájuk szükség'. A kurzusváltások, a médiaháborúk és az ezeket leképező belső küzdelmek megrendítő nagyságrendű emberi veszteséggel, csonkulással jártak, s ebben a mindig is 'természetes' belső rivalizálások, pozícióharcok, személyes konfliktusok, jövedelemfeszültségek otromba nagypolitikai kihasználása, durva manipulálása az igazán riasztó. Van olyan, alkotóereje teljében lévő személyiség, aki ma kényszernyugdíját 'élvezi', miközben több alkalmazkodó és lojális nyugdíjkorú, sőt 70 fölötti munkatárs továbbra is (vagy újra) meghatározó poszton van. Vannak, akik sztárokká, vagyonossá lettek, de tehetségük megfakult, felőrlődött a piacon. Számosan viszont áldozattá váltak, marginalizálódtak, pályát, szakmát váltottak, netalán elszegényedtek. S eközben a műsorokban mind több a műveletlen, tehetségtelen vagy középszerű, rosszul artikuláló és magyartalanul beszélő, 'viszont' politikailag elfogult és a főnökeivel szemben szolgálatkész újdondász - tisztelet a kivételeknek!

Attitűdben, világszemléletben, formátumban, hangvételben, teljesítményben számos különbségre vall ez a névsor, de akik alkotják, azok aligha a középszer emberei. S még kevésbé a 'cenzurált pártállami hang' emblematikus negatív figurái. Kikerülésüket nem indokolhatja az egykori Rádió túlzottan magas létszámának - a technikai modernizációval és a pluralizálódással párhuzamosan - elkerülhetetlen csökkentése, a pénzszűke sem. S a névsor tovább bővíthető lenne azokkal, akik bár (még?) ott vannak, de tényleges és méltó alkotási lehetőség híján. Akiktől már elvették meghatározó műsoraikat, akiket fegyelmik fenyegetnek véleményük nyílt megfogalmazása miatt. Mindenesetre semmivel sem indokolható ez a 'világháborús' mértékű vér-, illetve hangveszteség; még ha magától értetődően nem 'vádolható' is valamennyiük távozásáért a mindenkori vezetés. Némelyek szép karriert csináltak másutt, más rádióban, kereskedelmi televízióban, az üzleti életben vagy éppen az államigazgatásban, számosan azonban tehetségük kibontakozásának igazi esélyétől estek el, talán örökre, ami a Rádióra is visszaütött. De akárhogy is: a magyar nemzeti hangzáskultúra és köznyilvánosság lett hallhatóan szegényebb a Magyar Rádióból való eltűnésükkel.

Ha van felelősségük a Rádió vezetőinek (nem egyforma az 1990 utániaknak!), akkor az leginkább e roppant vérveszteség mértékének, a hozzá vezető légkörnek az előidézése, illetve eltűrése: a 3 K: a középszerűsödés, a karaktertelenítés és a kontraszelekció humánpolitikája. Hogy tudatosságból-e vagy 'csak úgy', inerciaként, hogy politikai elfogultságból-e vagy informális utasításra, hogy személyes bosszúból-e vagy kicsinyes féltékenységből, avagy akár csak a tehetséggel szembeni figyelmetlenségből következett be mindez: most már szinte lényegtelen. Az elsődleges felelősség azonban a jobboldali politikai és médiaelité, amely rátelepedett a Rádióra, és komisszárokkal, belsős mamelukokkal, törlesztőkkel, 'rajongókkal', 'megtérőkkel' vagy cinikus hatalomtechnikusokkal szövetségben szétzilálta azt az érzékeny idegszövetet, amely az évtizedek során szervesen és mégis innovatívan fejlődött.
A hallható 'eredmény' minden médiapolitikai fejtegetésnél többet mond, még ha természetesen maradtak is nagy nevek, bátor utóvédharcosok, igazi tehetségek és értékes műsorok. Õk azonban többnyire elszigetelődve, egymás iránt sem nagyon szolidárisan, saját - gyakran csökkentett idejű - műsorukba zárva, elszürkülő környezetben, rossz akusztikai térben rádióznak. A pártállami időkben is vibráló rádiós műhelymunka és emberi légkör, a nagy beszélgetésektől pezsgő citoyen vitakultúra, az egész magyar szellemi életre roppant vonzerőt gyakorló termékeny rádiós aura - melynek egyik fő színtere és egyúttal metaforája volt a Pagoda, azaz egyrészt híres írók, tudósok, színészek, zeneművészek, riporterek és szerkesztők agóra-kávézója, másrészt az ilyen című, 'persze' fölszámolt szakmai folyóirat - a politikai szabadság kibontakozásának másfél évtizede alatt paradox módon elszivárgott.
Ha arcokról, egyéniségekről van szó egy szellemi-kulturális műhely kapcsán, nem kerülhetjük meg azt a kérdést: mikor milyen személyzeti, humánpolitikai felfogás intézményesült és valósult meg. Ez a koncepció és gyakorlat - a történelmi keretek és korlátok közepette - maga is egyéniségfüggő: a mindenkori első számú vezető karakterén és képességein múlik. A Magyar Rádió eddigi, közel nyolc évtizedes története során a hosszabb ideig 'uralkodó' vezetői között két nagy formátumú, meghatározó súlyú elnöke volt: Kozma Miklós és Hárs István. Egyikük jobb-, másikuk baloldali világnézetű. Mindkettő egy-egy tekintélyelvű rendszer (korántsem szolgai) elkötelezettje, reprezentánsa, de mindkettő a Rádió - mégoly relatív - szakmai autonómiájának a kiépítője és védelmezője. Minőségérzékeny, az intézményi érdeket és értékeket elsődlegesnek tekintő személyiségek, karizmatikus vezetők, akik ugyanakkor tehetségpártiak voltak, lett is konfliktusuk belőle 'fölfelé'. Nem akarnám túldimenzionálni a párhuzamot, a kétféle tekintélyelvű rendszer közé sem tenném ki a 'totalitariánizmus' egyenlőségjelét, de több mint érdekes pályájuk ellentétes irányultságúként is szembetűnő analógiája. Korábban mindketten az államapparátus elitjébe tartoztak, mindketten kívülről, bizonyos értelemben ejtőernyősként kerültek a médiába, de megszerették és megtanulták, majd modernizálták azt. Hárs István ideje alatt vált a Magyar Rádió az ország talán legnagyobb hatású és tekintélyű kultúraközvetítő közszolgálati intézményévé, amiben persze kitűnő szakemberek is segítségére voltak, mindenekelőtt dr. Kiss Kálmán elnökhelyettes. A Rádió - bár nem egy botránnyal, letiltással terhelve - az egypártrendszer korlátozott és irányított nyilvánosságán belül elérhető fokozatos reformok 'maximumává', vonzó értelmiségi és kulturális alkotóműhellyé nőtte ki magát.

Hárs István ma, 80 évesen is őrzi tekintélyét a szakmában és a rádiósok immár virtuális közösségében. Rangját nem hatalmi pozíciójának, hanem emberi minőségének, az elvszerűséget és a tépelődést toleranciával és gyakorlatiassággal ötvöző habitusának, továbbá a szakembereket tisztelő igényességének köszönheti. Természetesen ő is számos dologban tévedett, s korántsem csupán szocialista álmai és meggyőződése megvalósulási esélyeit illetően. Fegyelmezett pártállami vezetőként ugyanakkor többnyire inkább magára vállalta a 'balhékat', mintsem hogy kiszolgáltassa vétlen vagy hibázó munkatársait. Az is tünetértékű, hogy 1988 nyarán azért késztették nyugdíjba vonulásra, mert - úgymond - hagyta kicsúszni a Rádiót a párt kezéből, s utódját, Hajdu Istvánt alapvetően a 'rendcsinálás' feladatával bízták meg. (Hogy Hajdu idejekorán felismerte ennek a szerepvállalásnak a lehetetlenségét, és igyekezett az intézményt megvédve beilleszteni azt a rendszerváltás média-, illetve rádiópolitikai keretei közé, az viszont az ő rugalmasságát és tanulékonyságát dicséri, de ez már más történet. Későbbi szerepéről pedig a fentiekben már írtam.) Mindenesetre Hárs egész rádióvezetői életműve maga is hozzájárult ahhoz, hogy az általa egyébként nem akart kapitalista rendszerviszszaváltás viszonylag békésen menjen végbe, továbbá ahhoz, hogy az átmenet éveiben a Rádió magas színvonalon teljesített, és a legszélesebb társadalmi bizalmat élvezte az ország közintézményei közül.

(...)

A közpénzekből működtetett Magyar Rádió ma nem kormányfüggő (ennyiben teljesültek a 15 évvel ezelőtti vágyak). Ám nem is független és szabad, hiszen - legalábbis tájékoztató és politikai műsorainak nagy részével - jobboldalfüggő, (pillanatnyilag éppen) ellenzéki szócső (ennyiben viszont nem valósult meg az egykori és az 1996-os törvényi célkitűzés). De nem is önmagában a politikai függetlenség hiánya a Magyar Rádió Rt. fő problémája, hanem - ettől persze elválaszthatatlanul - a minőség, a hallgatóság és a megújulási képesség elvesztése. Találónak bizonyultak Kéri László keserű iróniával fogalmazott 2004-es tavaszi sorai:

'Elmozdítani a közszolgálati rádió és televízió elnökét legalább olyan nehéz, mint helyettük újat találni. Ha nem lop, csal, sikkaszt (s azt is nyilvánvaló módon), akkor maradhat, hiszen a vezetett intézmény szétesése, szakmai lezüllése nem elegendő ok eltávolítására. Miként szembetűnő politikai elfogultsága sem az. Mert ami az egyik tábor számára vérlázító, az a másik fél esetében éppen annak a bizonyítéka, hogy az illetőt minden áron meg kell védeni' (Kéri, 2004: 86).

A 400-at meghaladó televízió- és a 170 körüli rádióadó Magyarországán, az elüzletiesedés, a bulvárosodás globális folyamatai közepette nem könnyű helytállni egy tiszteletre méltó hagyományú, de egyúttal nagy tehetetlenségi nyomatékú, költséges és a politika hullámzásainak kitett közszolgálati intézménynek. Arra, hogy legyen újabb - legalább - 15 valódi éve, még sincs más esély, mint hogy egyidejűleg állítsa helyre szakszerű, törvényes működését, korrigálja műsorpolitikai elfogultságait és gyökeresen újuljon meg hangvételében, infrastruktúrájában, nemzeti-közszolgálati küldetésében, színvonalában.

-------------------------------------------------------

 A gyerekek életének, élmény- és ismeretszerzésének egyik, ha nem a legmeghatározóbb eszköze ma a televízió. Egyes szakértők a televízió elterjedéséhez kötik a gyermekkor védettségének megszűnését. A naponta több órát televíziózó gyerekek jelentős részben a képernyő révén szereznek benyomásokat. fizikai és a társas világról szinte a legkorábbi életkortól kezdve.

A televízió megmutatja, mi a jó, mi a rossz, hogyan viselkednek a nők és a férfiak, az öregek és a fiatalok, milyen a szerelem, a szexualitás, milyen az erőszak, az agresszió, milyen konfliktusok vannak, és ezeket hogyan lehet megoldani. Ugyanakkor a képernyőn látható realitás csak a televízió realitása. A fiktív, gyakran eltúlzott tartalmak a kellő tapasztalattal nem rendelkező gyerekek számára azonban valóságnak tűnnek. Azok a képességek, melyek a televíziós ábrázolás és az ott bemutatott történetek többé-kevésbé helyes értelmezéséhez szükségesek, hosszú fejlődés eredményei.

A gyerekek meghatározott életkorig nem értik a televízió formanyelvét, nem tudják követni a széttördelt módon bemutatott történeteket, és nem értik a cselekvések motívumait. Számukra a televízió sokáig a valóság hű közvetítője. Mindez abban az életkorban igazán kedvezőtlen, amikor a morális értékrend, a világkép, a társas együttműködés alapjai kialakulnak. Hiba volna ugyanakkor a televíziót bűnbakként felelőssé tenni a társadalom szinte minden problémájáért. Hiba volna az is, ha a gyerekek fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban csak a káros, kedvezőtlen hatásait hangsúlyoznánk. Számos és vitathatatlan pozitívumát azonban meg kell tanulni okosan és értően használni.

Forrás: Kósa Éva, eletmod.hu

« vissza